Régebbi és újabb műveiből ad ízelítőt Véghseő Klára a Galéria 12 Kiállítóhely, Kávézó és Borbárban rendezett kiállításán. A festőművész negyvenhat éve él a Hegyvidéken, alapító tagja az immár tizenhárom éves Galéria 12 Egyesületnek, és nem először mutatkozik be itt. A Belső és külső terek című tárlat megnyitóján Szepes Hédi művészettörténész a betegsége miatt nem tudott személyesen részt venni, a műveket méltató szövegét Borza Teréz, a Galéria 12 Egyesület elnöke olvasta fel.

Véghseő Klára következetesen halad a maga alkotói világában, újabb és újabb figyelemre méltó eredményeket felmutatva. Egyéni felfogású képeinek rögzítését egy-egy meghatározó motívum, élmény inspirálja. Művészetében a figuratív és a természetelvű kifejezés egyidejűleg van jelen. Szabadon kalandozik a kifejezésmódok, stíluskategóriák, formarendek között a festői szemlélet, a nyelvezet könnyed váltogatásával. Festői fantáziája szabadon szárnyal – emelte ki Szepes Hédi.

A Képzőművészeti Szakközépiskola elvégzése után, 1971 és 1977 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán festő és tanári szakon végezte tanulmányait Véghseő Klára, aki Birkás Ákost és Sarkantyu Simont tartja mesterének. 1983 óta számos hazai és nemzetközi kiállításon szerepelnek művei, művésztelepeken vett részt itthon és külföldön. Mélyen érző szívvel, de logikusan gondolkodó értelemmel él a világban, alkotói pályája mellett nagy lelkesedéssel tanít, gyerekeket oktat, és vezeti be őket a képzőművészet rejtelmeibe, „csodaországába.” Otthont teremtő asszonyi és anyai világban teljesedett ki művészete, fenntartva és növelve fogékonyságát, a szublimálás képességét, belső erőinek sűrítését – fogalmazott a művészettörténész.

A Galéria 12-ben tizenhárom képét láthatjuk, ezek közös jellemzője, hogy valamennyin áttöri a dimenziók határát, hogy minél teljesebben jeleníthesse meg az anyagi és szellemi világ egységét. Természetelvű alkotásai, tájábrázolásai – például az Átvonuló felhő, a Muravidék, az Óbuda – a látott valóság leképezéséből indulnak ki, bensőséges hangulatú, atmoszférikus kisugárzású kompozíciókká alakulnak.

Érezhető, hogy az elvonatkoztatás képvilágában megszabadul az ábrázolás konvenciójának nyűgétől, és a határtalanság szabadságával dolgozhat. Két világ, egyrészről a természet valós formáinak szeretete, másrészről az elvont formák vonzása él benne, és ezek az élményeivel keveredve egy szimbolikus-absztrakt egységgé állnak össze. S hogy mivel éri el ezt az egységet? Az atmoszféra egysége révén, felhasználva az impresszionizmus „fényesítését” és a posztimpresszionizmus tanulságait. Különösen megragadók a ragyogó kolorittal, érzékeny festőiséggel megoldott tájképei, amik egyben többjelentésű költői képek is.

A művészt izgatja a figurák megjelenítése, szereti figyelni a tömeget. Figurális festményei felülnézetből ábrázolják a különböző helyszíneken megjelenő embereket. Ahogy ő maga fogalmaz: „Festés közben barátságot kötök velük, szeretettel ábrázolva egyéniségeiket. A változatos helyszínek más és más viselkedést diktálnak az embereknek. Az elhidegült »elektronikus« kapcsolatoktól az irodai munkán keresztül a presszókig, az ablak előtt magányosan álldogáló női figuráig – sajátos élményeim.”

Szepes Hédi felhívta a figyelmet arra is, hogy a felületi nézet érzékiségét kihasználva egyes képeken a festő előszeretettel játszik a figuráció és az absztrakció közötti vékony határral, vagy éppen a kettő közötti átmenettel. Szereti rögzíteni a mozgásban megragadott pillanatot. Képes arra, hogy érzékelhetővé tegye a tünékenység és a maradandóság, az egyediség és az általánosság átmeneteit. Az időbeliség és a tőle elválaszthatatlan mozgás és mozdulatlanság képi megjelenítését úgy oldja meg, hogy figyelmünket a formai megoldásokról a belső tartalom felé irányítja.

A művészettörténész kitért Véghseő Klára ipari komplexumokról – Kotróhajó, Rendezőpályaudvar, Átjáró – festett képeire, amikről nagy lelkesedéssel beszélt maga a művész is. Elárulta például, hogy már egyetemi évei óta vonzzák a hajók, a pályaudvarok világa. Képeit a belső kényszer hozza felszínre, amelyet tudata kontrollál az alkotás folyamatában. Gomolygó színfoltok – mintha az impresszionista kifejezések hadakoznának a geometrikus formaképzéssel, illetve a két festői nyelv érzékeny szintézise születne meg.

Véghseő Klára sokoldalú tehetségét, egységes útkeresését, kísérletező kedvét is méltatta Szepes Hédi. Felhívta a látogatók figyelmét az alkotó feltűnően fejlett színérzékére, a képi felületeket elrendező hajlamára és nem utolsósorban mondanivalója tartalmára, tematikai találékonyságára.

A családias hangulatú megnyitón a festő unokája, a kisiskolás Ranvig Kamilla csengő hangjával örvendeztette meg az egybegyűlteket. Nyitányként Halász Judit Mit tehetnék érted című dalát, végezetül pedig a Gyönge nád című népdalt énekelte el.

SzD

---