Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Minden ember egy csodálatraméltó, összehasonlíthatatlan lélek, de most hangsúlyosan egy olyan em-
ber hamvait helyezzük örök nyugalomra, aki egész életében azért küzdött, hogy saját magára hasonlít-
son: végletesen és végzetesen azonos legyen önmagával. Szinte ezzel a tudattal lépett a Földre. Szüle-
tésétől a haláláig verekedett azzal a világgal, amely erőszakosan és fondorlatosan akarta formálni öna-
zonosságát. Hősiesen harcolt, viaskodott, hogy megvédje magát, az igazát, azzal együtt a mások igazát,
mi több: a tiszta igazságot. A becsület ideáját. Minden erejét és szellemi képességét erre összpontosítot-
ta. Nomen est omen, a neve is erre kötelezte. Hadban járta élete első évtizedeit.
Úgy húsz évvel ezelőtt kért meg e búcsúztatóra. Már túl volt az aktív közéleti csatározásain, akkor kezd-
te teknő-szobrait tervezni, lobogott benne az élet. Pontosan tudta, hogy rátalált arra a szimbolikus tárgy-
ra, mintegy hídra, amely viharos múltját, tusakodó életét összeköti az Örökkévalósággal. Egy végső nagy
lendületet vett. Minden teknője ablakként nyílt a világra, gyötrelmes precizitással rendezgette és
építette bölcsőnyi koporsóját. Mindegyikben szenvedély és felismerés feszül-mozgolódik-nyugszik. Mun-
káiban a gazdag Mindenség eszenciája tükröződik.
Gyűlölte a sunyi, meghunyászkodó, gonosz és hamis embereket. Persze, mi sem szeretjük ezeket, de ő
meg sem tűrte maga körül. A tisztesség és az igazság kérlelhetetlen mérlegével ítélt az emberekről. Sa-
ját apja sem volt kivétel. Engesztelhetetlen ketrecharcos volt. Rúgott, harapott, magát sem kímélve
szenvedélyesen vitatkozott, az igazságért szó szerint tűzbe ment volna. A nagy politikai átalakulások
egy reménytelenül hazug pillanatában megállt, és azt mondta: „Ha volna értelme, ha ezzel figyelmezte-
tésül helyre tudnám billenteni a dolgokat, én akár fel is gyújtanám magam. De hogy egy kupac korom
legyek a semmiért, na, azt azért nem!”
Megérett benne a finom kín, amikor felmérve erejét és adottságait, indulatait szellemivé kellett alakítania.
A sorsszerű alkalom spirituális volt: hívás a megmerítkezésre, a megtisztulásra és az elemelkedésre;
szembesülni a megharcolt, megvert múlttal, az eltakaríthatatlan csatatérrel, és nyakába venni a világ
bűneit-nemességeit, önmaga gyötrelmeit. Pont ez a művészet katartikus szépsége, néha öldöklő figyel-
meztetése, máskor izgató ölelése.
A teknőkbe helyezett emlékek, mitológiai jelek, a hétköznapok dolgai mintegy átmosva-átértelmezve-
kibontva, játékos mélységükkel és filozófiájukkal őrt állnak életünk és az öröklét határán. Amilyen fe-
gyelmezetlen és lázadó katona volt a ráerőltetett diktatúrában, olyan intenzitással igyekezett helyrebil-
lenteni jelenünk romló világát, a szép és igaz életet.
Műveinek minden szegletében parázslik az igazságérzet, a szeretetéhség és a tudásvágy magocskájá-
ból nyíló harmónia, vívódó életének bölcs párlata. Gondolataiért keményen és következetesen megdol-
gozott. Minden motívumért, a kifejezés tisztaságáért elment a falig, a végletekig.
Két lábbal állt a földön, a napi hírekkel pörölt, örökké háborgott, veszekedett, indulatosan érvelt, nyaka-
san védte igazát, elszántan kardozott. Nem szeretett egyedül lenni, vitatkozni szeretett, olvasmányait,
tapasztalatait ütköztetni, találkozni, ismerkedni. Fekete ruháiban, mint egy holló, a lelkünk vállára telepe-
dett, belénk karmolt, meglegyintett, szárnyalt körülöttünk, de mindig visszatért. Hűséges barát volt. Sze-
retettel szurkált és csiklandozott. Nemigen simult, inkább ölelt. Indulatai lassan megnemesedtek, elméje
csillogott, érzékenysége és lényeglátása elkápráztatott. Mélyről indult, magasba jutott. Amikor ültünk a
konyhában és beszélgettünk, a háttérben mindig klasszikus zene szólt. Amikor Liliről, vagy Gergőről
kérdeztem, mindig elérzékenyült. Amikor lázasan csapongó beszélgetéseink, vitáink közben megakasz-
tottam, és azt mondtam: „– Na, most már beszéljünk a lényegről!” – mosolyogva felfortyant: „– Nem arról
beszélünk?!” „– Hát nem, a lényegről beszéljünk, az Istenről!” – Erre halkan és szelíden azt mondta: „–
Nincs mit beszélni Róla, egyelőre megfoghatatlan, de úgyis mindig itt van!”
Mert mindig, és egyre inkább ott volt, velünk és közöttünk. Ahogy mindannyian örökre együtt vagyunk a
teknőiben is. Sürgölődő életünk kivételes pillanataiban, ajándékként egymásba akadtunk. Egy csoda volt
ez az ember! Kikerülhetetlen társ, felelős apa és építő barát. Kérlelhetetlen szembesítő. Inspiráló volt
vele lenni. – Egy elnémult kő maradt a szívünkben.
Sorsát a teknőkben önmaga fölé emelte. Teljesítette feladatát. – Ég veled, Miklós. Még találkoznunk kell!
Füle Péter
