Városi legendák – G12
2023 01.10. Megnyitó
Elbizonytalanodva indultam el, kíváncsiság volt bennem, de észrevettem az előítélet bujkáló vibrálásait is, ha őszintén magamba néztem. Régen nem jártam már a városnak ezen a pontján. Anno minden szegletét ismertem, iskolából hazafelé, a kóborlások barátokkal, röptében megejtett beszélgetések és órákon át tartó bizalmas megosztások épületek, kapuk beugróiban, padokon a kis parkban. Sok szép és fájó emlék, ez nevelt , formált egésszé. Hallottam, hogy minden teljesen megváltozott, -ne is keresd, -nem érdemes bolygatni, -csak lépj tovább, -minek mész oda. Talán keresni a folytonosságot, mi az ami még megragadható a múltból, ami megalapozza a jelenem. A városok mindig az előzőek helyére, romjaira épültek, azok tégláinak, köveinek felhasználásával. Csak a modern kor pusztít direkt, hogy úgymond manipulált energiát adjon a fejlődésnek. A folyton új ámításából merít erőt, vagy csak hasznot.
Kavarogtak bennem az emlékek, várakozások, önkinzó és tisztázó gondolatok. Szükségem volt rá. Ahogy kiléptem a föld alól elöntöttek az érzések. Ez nem az a hely, vagy mégis? Mintha más irányba vezetnének az utcák is, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen. Itt egy bérház volt, az biztos, ember alakú szobrokkal az ablakok szüneteiben, mindig úgy éreztem, hogy felülről figyelik az utcai forgatagot, kissé kívülállóan, de valami óvó, biztonságot adó stabilitással. Emlékeimben az egyik sarkon szép faragott kőkerítés volt, apró papír bolttal a kapuzat mellett. Sok különleges apróság volt kapható, színes japán tinták, tollak. Szerettem válogatni, senki nem szólt rám, hogy segíthet-e, békén hagytak, elbabráltam míg dönteni tudtam, mit szeretnék. Kicsit tanácstalanul elindultam találomra. Körülöttem minden csillogó üveg, fényes kő burkolat, szögletes új épület, keskeny járda. Alig van gyalogos, az ember lépten nyomon önmagával találkozik a tükröződő felületeken. Magaddal szembesülsz folyton folyvást. Egy két magányos figura, nem találom a trécselő néniket, siető kisiskolásokat. Mit keresek, miért jöttem ide? Hiszen tudtam, hogy tovább gördült a világ kereke, valahol így van ez rendjén. Mi az amit nehéz elfogadni mégis ebben, mi az ami indulatokat tud generálni? Keresem az átmentett, tovább adott értéket? Mi az ami megőrizhető úgy, hogy teret engedünk az újnak. Mi ez a rohanó építkezés? Ez a szó, építkezés, mit takar? Csak a betonba öntött magasságot, fényes burkolattal elfedett szürke szigetelést, négyzetméterek áradatát? Van ebben értékek mentén történő építkezés, valami maradandó? Mintha már előre kész lenne bennem a válasz és csak ennek az igazolását keresném itt. Ekkor eszembe jutott a város pusztulását váró Jónás, Babits szavaival:
„Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széllyel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?
Bízd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.”
Ekkor épp egy sarkon befordulva, észrevettem a kis, sarki kápolnát. Mindjárt összeállt a kép, helyre kerültek az irányok, kirajzolódott melyik volt a mi házunk, hol volt a park a játszótérrel. Sokkal több megmaradt belőle, mint amit eddig észrevettem. Valami megnyugvás töltött el, ahogy rátettem a templom kapu kilincsére a kezem. Zárva. Kis cédula, hol található a kulcs.
Pálos Anna
újságcikk a 9. oldalon olvasható https://www.hegyvidekujsag.hu/download.php?docID=86525
