Újságcikk a Hegyvidék újság 11. oldalán - https://www.hegyvidekujsag.hu/download.php?docID=82144

Aknay Tibor képei

Március 15-én. Egyesületünk koszorúját a Gesztenyés kertben lévő 1848-as emlékműnél rendezett koszorúzási ünnepségen Teri és Enikő helyezte el.

Magyar Gábor kiállítása – Piano Art Café

Újságcikk olvasható a 11. oldalon – https://www.hegyvidekujsag.hu/download.php?docID=81668

Vida Zsuzsa  –  Szín és forma a fény vetületében 

Öröm, hogy ismét együtt van a Galéria 12 közössége, ráadásul egy – szó szerint – felfrissült, megújult térben. Külön izgalmat ad a mai alkalomnak, hogy Vida Zsuzsa, aki évek óta folyamatos kiállítója és résztvevője a csoportos kiállításoknak, ezúttal először rendez önálló tárlatot itt. Már felfigyelhetünk a kiállítás címére, amely összetett látvány élményt előlegez meg, s különös a meghívón a művésznő szakmai megjelölése, mert azon szerepel az üvegművész, az okleveles festő és az üveg képzőművész meghatározás is. E terminus technicusok kapcsolatban is vannak egymással, de egyrészt jelzik, hogy ezúttal a kiállító ki is lép az üveg művészi tartományaiból, másrészt arra is utal, hogy Vida Zsuzsa üvegművészi munkássága immár üvegszobrászat, vagyis kifejezetten képzőművészeti karakterű alkotómunka, noha a technika hagyományos. Így lesz a látvány igen összetett és egyedi.

Vida Zsuzsa a kortárs magyar üvegművészet immár megkerülhetetlen személyisége, aki azonban, függetlenül attól, hogy évtizedek óta a magyar üvegművészet élvonalbeli alkotója. Vida Zsuzsa elmúlt évtizedekbeli üvegművészeti törekvései mindig is érintkeztek a plasztikai szándékokkal, sőt ezek konkrét művekben manifesztálódtak, így tehát egy effajta tematikában fontos felvillantanunk munkássága értékeit. Másodsorban: életében máig hatolóan meghatározó, hogy felsőszintű tanulmányait nem Magyarországon, hanem – az akkori – Csehszlovákiában, Prágában végezte. Sőt, még visszább is kell lépnünk az időben, mert identitását erőteljesen befolyásolta, hogy Rév-Komárom szülötte. Álljunk is meg itt egy pillanatra, s időzzünk el egy kicsit életútja sajátosságain. A családnak a háborút követően 1947-ben – finoman szólva – el kellett hagynia szülővárosát, tényszerűbben: kegyetlen gyorsasággal kitelepítették őket (három napot adtak a város elhagyására) -, de annak déli oldalára később vissza tudtak telepedni. Vida Zsuzsa 1956-ban általános iskolásként már a komáromi képzőművész kört látogatta, ahol tanára Angyal Kálmán és sorra-rendre arat rajzverseny sikereket, s persze festő szeretne lenni… Ennek évtizedekkel később jelentősége is lesz, például épp e mai kiállításon is.

Sorsszerű azonban, hogy amikor 1958-ban felvételt nyer a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, akkor az üvegszakra kerül, ahol a XX. századi magyar üvegművészet egyik megteremtője, kimagasló alkotószemélyisége: Báthory Júlia (1901-2000) tanítványa lesz, aki az ottani üvegszak vezetője, de a szakma megszerettetése és ismeretei elmélyítése miatt máig is hálával gondol Szabó Gyula szakoktatóra. Kitűnő rajztanára is van Újváry Lajos személyében. A középiskolás évek alatt megerősödik hivatástudata és érettségije után ösztöndíjat nyert el a Prágai Iparművészeti Főiskolára, ahol egy nyelvtanulási időszak után 1963 és 1969 között két jeles alkotó, Stanislav Libensky és Karel Vanura tanítványa. Figyelemreméltó, hogy Prágában az Iparművészeti Főiskola e szakán festőképzés, szobrászképzés is folyt, ez utóbbi vastag öblösüveg csiszolásával, öntésével, de a fiatal növendéket tulajdonképpen glypticára vették fel (művészi tárgy alkotása kemény anyagokból), ahol szobrászok oktatták. A prágai képzés tehát a képzőművészet oldaláról közelített az üvegművészethez és nem a design irányából. Tanulmányait követően Vida Zsuzsa jogosan állítja: „Az üveg minden emberi érzés kifejezésére alkalmas”.

Vida Zsuzsa hazatérése után, volt tanára, Báthory Júlia meghívására, néhai alma matere, a budapesti művészeti szakközépiskola üvegszakosztályára került tanárnak, melynek vezetését 1970-ben át is vette. Valószínűleg egyedülálló a magyar művészetoktatásban, hogy – kisebb megszakításokkal – több mint négy évtizeden át oktatója, majd vezetője e szaknak, s mindezzel együtt vált jeles tervezővé.

Plasztika iránti vonzalma igen korai, mert már a prágai főiskolás évek alatt készített figurális térrácsot, de persze ugyanezen években már díjat nyert hőálló üveg-fém teáskészletével is. Kiállításon is hamar jelentkezett, diplomaszerzését követően. 1970-ben már önálló kiállítás keretében bemutatta üveg és üvegablakterveit. A mai kiállításon is tondó formájú munkái e kezdeti időszakra csatolnak is vissza.

A művésznőt pályája kezdete óta egyszerre vonzotta a funkcionális üveg világa és az üvegszobrászat, az úgynevezett stúdió üveg, s az idő előrehaladtával egyre inkább azt érzékeljük, hogy szuverén mondandója, a mindig különleges és egyedi technikájú plasztikák kerülnek előtérbe. A hetvenes évek második felében megszületnek dámái, pontosabban Dáma sorozata, amely finom, légies formálásával leginkább a figurális kisplasztika naturáliájából elszakadó (kiszakadó!) játékosságával jelentett eredeti színfoltot a magyar üvegszobrászatban, anyagában színezett, finom megoldásokkal.

Ugyanakkor már ebben az időszakban végképp ki is lép a figuralitásból, s sorra születnek meg élénk képzelőerőről, s bravúros technológiaalkalmazásról tanúskodó munkái.
A nyolcvanas évektől is – immár szinte folyamatos állandóssággal – plasztikáinál, átlátszó öblösüvegeinél determináló a kör és gyűrűforma. Jelezhetné ez a funkcionális üveghez való kötődést is, de ugyanakkor e munkáinak különleges értéke, hogy végképp esztétikai minőségeket hordozó művekként állnak előttünk. Mivel e formák önmagukba visszatérő jelek, az egység, valamiféle abszolútum, tökéletesség jelképeiként is felfoghatjuk őket. A kilencvenes években bizonyos agresszív lenyomatok érezhetők plasztikáin. Ezzel együtt mindig izgalmat okoz felületeinek változatossága, folyamatosságai és megszakítottsága, mellyel a nyugalom és izgalom ugyancsak együttes érzetét képes kelteni. Mindebben felsejlik a külső és belső forma kapcsolatából is érezhető bezártságérzet, amely – mint a művésznő is nyilatkozta – „mindig jelen volt a munkáimban. Talán abból adódott, hogy a tanári feladataimból adódó lekötöttség miatt eléggé elszigetelten, a világtól elzártan tettem a dolgomat”.

Vida Zsuzsa üvegszobrai, vastagfalú öblösüvegei inkább – a hagyományos terminológiához közelítve – kisplasztikák, melyek majdnem mindig megmaradnak a kézbefoghatóság dimenzióinál, méreteinél. E műveiből látunk ma itt egy igen erős válogatást. Munkái folyamatosan rendkívül anyagszerűek, bensőségesek, ugyanakkor sokféle módszerrel – csiszolással, homokfúvással, savazással – él. Kerényi Ferenc kollégája, jeles irodalomtörténész jogosan nevezte őt az üveg poétájának. Vida Zsuzsa költőiségét erősíti a folyamatosan jelen lévő fényjelenségek szuggesztív és intenzív alkalmazása és a néha szinte misztikus transzparencia jelenléte, színalkalmazásainak rétegzett fátyolosságával. A trianoni tragédiára emlékeztető tárgya is e hatásokkal válik meggyőzővé.

A művésznő egy katalógusa előszavában kitűnően foglalja össze művészi törekvéseit, céljait: „Tárgyaim létrehozásában a hagyományok tisztelete, az anyag adta technológiai és technikai lehetőségek maximális megmutatása a meghatározó, úgy a nagy gyakorlatot, odafigyelést követelő munkaigényes, vékony falu, hullámos öblösüvegeimnél, mint a szabadon formázott, pörgetett hutaplasztikáim megformálásánál vagy az embert és mestert próbáló vastagfalú, réteges öblösüvegeim elkészítése során.”

Ugyanakkor itt a Galéria 12-ben ma nagy jelentőséget kapnak festményei, melyek üvegművészi tevékenységével szimultán módon születtek meg, jellemzően mindig erős, valóságos, természeti élmények alapján. A képek visszafogott színértékei harmóniában vannak üvegtárgyai hatásosan szuggesztív színkaraktereivel.

Öröm és egyedi bemutatkozás ez a mai, melyhez szeretettel gratulálunk.

2022. február 14. 

Feledy Balázs

https://www.hegyvidekujsag.hu/download.php?docID=81027

 Bernardino Luini: Angyal

Leskelődők 

Langyos ködbe balzsamozva 
mint az őszi csillagok 
néznek – titkon sejted őket – 
gyermekarcú angyalok.

Érthetetlen, hallhatatlan 
csöndbe mártott dallamok –
ködbe burkolózva állig 
láthatatlan angyalok.

Szabó T. Anna

ANGYAL JÚLIA – 1. Ébresztő,  2. Látogatás, 3. Betlehem

AKNAY TIBOR – 1. Világ megváltója, 2. Régi december

Amikor kisgyerek voltam

Amikor kisgyerek voltam
még tudtam, a mesék igazak:
mindössze hinnem kellett,
hogy angyal járt
a fenyőfa alatt.

Amikor kisgyerek voltam
– emlékszem – hogy anyám mesélt,
tündérekről, és más csodákról,
beleszőve mind az életét.
Amikor kisgyerek voltam,
így kezdődött majd minden mese:
hogy anya stoppolt,
és már leragadt szeme,
amikor nagy zúgások között
egy fekete hattyú szállt le rá
és ő álmaiba költözött.
Amikor kisgyerek voltam,
Karácsonykor mindig belestem
a nagyszoba kulcslyukán,
hogy lássam, hogyan beszélget
az angyallal anyám,
de őt láttam csak és a szárnyait
és Isten csókját a homlokán.

Aknay Tibor

---

ÁRENDÁS JÓZSEF  – Tél 1., 2., 3., 4.

 BORZA TERÉZ – Angyal jár a város felett

 HOLLÓ KATALIN  –  Várakozás

   KAPOLYI MÁRTA  –  Bolygók állása másképpen

  KÁDÁR KATALIN  –  A lovak és az angyalok

  KÁROLYI ANDRÁS  –  Isten hidege

 MACZKÓ ERZSÉBET  –  Fényangyal

 MIROLJUBA GENDOVA  –  Tél

 NÉMETH ANDREA  –  Korán kell kezdeni

  ORIENT ENIKŐ – 1. Égbolt, 2. Távoli fény

    RAINER PÉTER  –  Égigérő lajtorja

 SZAMOS IVÁN  – “Hogy jusson mindenkinek…”

  SZÉCHY BEA  – 1986-21.Christmas

   SZÉKÁCS ZOLTÁN  – Újjászületés

SZÉL ÁGNES  – 1. Este a Pilisben,  2. Adventi Fények

TAHIN GYULA  – Téli kép 1., 2., 3., 4.

TÓTH JÓZSEF FÜLES – Középkori templomok – 1. Csaroda, 2. Rábaszentmiklós, 3. Zubogy, 4. Velemér

VIDA ZSUZSA  –  1. Fenyők karácsonya,  2. Házak a hóban

  VIZY LÁSZLÓ  –  Téli kép – Nógrád vára

  VÖRÖS VALÉRIA  –  Holdbéli

Vasvári kiállítási képek

Erdei Éva Galéria – Csepel 

  Megnyitó: 2022 január 26. szerda 17.00

1213 Budapest, Kondor utca 29.  / Telefon: 06-70-947-2062, 622-3270 / e-mail: kvasznay.erdeieva@gmail.com

Újságcikk a 11. oldalon – https://www.hegyvidekujsag.hu/download.php?docID=80250

„…színe sincsen csak FÉNYE  mozzanatlan tánca BÉKE …”

(Szél Ágnes)

Kedves Barátaim! Érdeklődő Olvasók, „Látogatók”! Hölgyeim és Uraim!

Ismét a digitális térbe került át egy kiállítási megnyitó, ismét vannak fenyegető jelek és jelenségek, amelyek az óvatosság jegyében megakasztják a személyes találkozást, jelenlétet. Ám ma már ez nem lehet akadály! Az online lehetőség megteremti annak feltételeit, hogy így, a honlapon mégis csak láthatóvá váljon az a kiállítási kollekció, melynek valóságos bemutatására készültek az alkotók az elmúlt időszakban.

Ám mielőtt e kiállítási kollekcióról írnék, engedjék meg, hogy felidézzek egy közelmúltbeli eseményt, nevezetesen, hogy a Magyar Művészeti Akadémia szervezésében az úgynevezett Makovecz Szalonok rendezvény sorozatában egy felemelő emlékest megrendezésére került sor október 27-én Toldi Miklós és holdudvara címmel. Tudom, hogy Miklós emlékét szépen megidézi e honlap, ám fontosnak tartom itt is jelezni, hogy egy emelkedett beszélgetés keretében ismét megidéztük Miklós személyiségét, életútját, szellemét. A beszélgetést magam vezethettem, s megszólaltathattam Füle Péter ny. fotótárost, aki egyik legbizalmasabb barátja volt Miklósnak, akinek a temetésen elhangzott beszédét ezen a honlapon is olvashatják. Miklóssal kapcsolatos emlékeiről beszélt Borza Teréz alkotóművész, a G12 Egyesület elnöke, akinek – és persze Szamos Ivánnak – köszönhetően az e honlapon elérhető fotók is láthatóvá váltak. Összetett kapcsolatukról hallhattuk Ács Piroska művészettörténészt, aki hosszú évekig volt Miklós felesége. Elérhetővé vált itt az a kiadvány, melynek megjelenését Miklós még megélte. Hallhattuk e könyv szerkesztőjét, tervezőjét és kiadóját, Alapfy László grafikust, fotóművészt, majd Olajos György Munkácsy-díjas grafikusművészt, akivel (és Gaál Józseffel) Miklósnak közös kiállítása is volt, s aki szintén erős, bizalmas kapcsolatban állt vele és megszólalt Mazalin Natália festőművész is.
Mindezt azért is írom le, mert lehet, hogy Miklós erre az Arc Kép kiállításra is beadott volna művet, hiszen az ő általa feldolgozott, jellemzően dokumentum fotók között az arcnak, arcoknak mindig jelentősége volt.

S itt térek rá erre az izgalmas új G12 kiállításra, melynek egy-két általános jellemzőjére hadd hívjam fel a figyelmet. Érdekes körülmény, hogy nem csak a kifejezetten fotográfus tagok adtak be munkát, hanem olyanok is, akik jellemzően más területen alkotnak, vagy más területeken is működnek, de most indokolt a részvételük, mert van mondandójuk. Különös érzékelnünk, hogy vannak újonnan készült képek, s vannak sok évtizedesek, s ehhez kapcsolódóan: vannak fekete-fehérek és színesek. Ezek a körülmények jelképes értelemben igényesen színesítik a kiállítási anyagot. Nagyon a mai világ trendjeit jelzi, hogy természetesen látunk valóságos fotográfiát, s látunk olyant, amely valamiféle számítógépes beavatkozással nyerte el végső formáját, s így a mű több esetben már fotógrafikaként vagy éppen printként áll előttünk. S természetesen van olyan eset, hogy már ismerjük a képet, már láthattuk valahol, s vannak vadonatúj művek. Mindettől, mindezektől válik a kiállítási kollekció összetetté.

Aknay Tibor közismerten több műfajú alkotó, s ezt az irodalmi érzékenységet és kreativitást vélem felfedezni képein, melyek közül a Fekete-fehérben a szójátékon túl látványilag is izgalmasan jelenik meg. Borza Teréz érzékeny szemmel látja bele a tragédiát egy feltépett, háborúban megrongált festménybe, s vállaltan szubjektív elfogultsággal – amely rokonszenves – mutatja be egy nemrég felavatott szobor együttese főfigurájának átszellemült fejportréja fotóját. Hupján Attila képe bonyolultan beállított kompozíció, a legendás leonardói ábrába háttal építi be feltehetően saját figuráját, amely nemcsak nekünk, hanem a figura mögött lévő Műcsarnok épületének is hátra arcot mutat, viszont szemben áll a Hősök terével és a Szépművészeti Múzeummal… Kádár Katalin három képe háromféle megoldás, mely jelzi a művésznő immár megszokottan sokfelé kiterjeszkedő vizuális érdeklődését (s mindezt alátámasztja az éppen most látható új anyagra építkező önálló kiállítása a Szép3-ban). Nagy öröm Kecskeméti Kálmán sok-sok évtizedes portré fotóit újra látni Bálint Endréről és Kemény Henrikről. Ezek is jelzik Kálmán hallatlanul széles és mély érdeklődési körét. Maczkó Erzsébet, aki egyben e kiállítás kurátora egy feszesre hangolt önarcképével van jelen, amely inkább öntestkép, melyen igénybe veszi – ha jól látom – a pixelek némiképp módosító hatását. A képen izgalmas jel, hogy persze: a fotósnál a szem a fontos, de ezúttal a fehéren fénylő kézfejek is nagy jelentőséget kapnak. Igen kreatívak Orient Enikő fotói, melyekben nem is a képek, hanem az azokon látható tárgyak a fontosak. Irónia a javából! Maszkok, mint személyiség kifejező tárgyak. Ráadásul az ember arcától elválva is sokat mondanak…

Szoktam néha csoportos kiállításokon személyes díjakat „adományozni” (vállalva ez esetleges ezzel kapcsolatos ellenérzéseket), s most az egyik ilyen „díjat” Németh Andrea érdemelte ki, aki Szkok Iván szemüvegén keresztül adja vissza számunkra Bráda Tibor dunaújvárosi üvegablak avatásának emelkedettségét. Ez valóban a megragadott pillanat! Nem hiába a fekete fehér grafika művésze Pató Károly, itt is három fekete-fehér képet mutat be. Irónia is feszítettség mellett kitűnő a saját magáról készített expresszív önarcképe. Nekem új oldaláról is bemutatkozik ezzel. „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket.” Rainer Péter a Teremtés Könyvéből idéz. Egy olyan arckép jelenik meg fotográfiáján, mely közel áll hozzá…
A második díjam ezúttal Simon Csilláé, aki ugyan régi képeket mutat be, de azok nagyon is emlékezetesek, s jó műveket újra látni lehet, hogy katartikusabb élmény, mint először. Lossonczy Tamás lépcsőházi beállítása messze ívelő, megható, s így vagyunk Gulyás Gyula műtermi portréjával is. Faludy György arcképe pedig az elmúlt évtizedekben szinte ikonikussá vált. A harmadik díjazottam Szamos Iván, aki a homokóra kompozíciójával azt mutatja be, hogy milyen az az eset, amikor a digitális technika nagyon is megemeli egy mű erejét, szimbolikáját, de ez jellemzi párjával közös, lépcsőházi, miliőbe helyezett önportréját is. Szél Ágnes is egy ikonikus képét mutatja be (szép időket idézve), amely mellé szervesen társulnak sorai. Tahin Gyula is egy legendás személyiség portréját állítja ki, melyen Édeske alias Haraszthy István szobrász úgy burkolódzik be a maga által „előállított” füstködébe, hogy az minden másnál jobban jellemzi a kép főhősét. Az ötlet, a gag Tóth József, Füles művészete egyik fő éltető eleme, melynek megmutatására most is képes. Szinte csak ő képes arra, hogy az önéletírást és az önarcképet egy fotográfiába sűrítse, ráadásul úgy, hogy tulajdonképpen az arca mégis csak nem látható… Fejbenjárás című műve pedig kivételes fotó technikai leleményességét, felkészültségét, kreativitását jelzi. Öröm látni, hogy Vida Zsuzsa is jelen van egy szép tondóval! Amely ezúttal nem üveg munka, hanem egy szimbolikus tartalmat is hordozó fénykép.

Ha tehát a kiállítást a G12 Galéria falain most nem is láthatjuk, legyen vigaszunk, hogy a honlapon maszk és szorongás nélkül élvezhetjük ezt a széles tartalmiságú, sokfelé ágazó fotográfia anyagot, amelynek minden darabján jelentőséget kap az Arc és a Kép.

G 12 Galéria 2021. november 8.

Feledy Balázs

Aknay Tibor – 1. A művészet oltalmában  2. Fekete – fehérben

Borza Teréz – 1. Készülőben Margitom fohásza  2. Háborús emlék

Árendás József – QR kódom

Hupján Attila – Hátra arc, Hommage a Leonardo da Vinci

Kádár Katalin – 1. Lépcsőházban  2. Önarckép fényekkel  3. Prizma

Kecskeméti Kálmán – 1. Bálint Endre festőművész 2. Kemény Henrik bábművész

Németh Andrea – Szkok Iván festőművész Bráda Tibor alkotását nézi

Maczkó Erzsébet – Önportré

Orient Enikő 1. Gondolkodó  2. Figyelem-fegyelem  3. Töprengő

Pató Károly – 1. Önarckép  2. A Nagy Testvér  3. A mi horizontunk

Rainer Péter – …saját képmására…(Krisztus fej)

Simon Csilla – 1. Gulyás Gyula szobrászművész (Márai Sándor, Fitz Péter, Vujicsics Sztoján büsztjeivel)  2. Lossonczy Tamás festőművész  3. Faludy György költő

Szamos Iván – 1. Homokóra, kettős portré  2. Tartós kapocs

Szél Ágnes – Önarckép

LÉTAJÁNDÉK
amikor ezer szándék, irány, érzés semmivé sűrűsödve szinte elvész és végtelen szerelmes örömmé oldódik nincs iránya, szándéka, árnya csak egyszerű csöndes BOLDOGSÁGA színe sincsen csak FÉNYE mozzanatlan tánca BÉKE

széljegyzet szelek havában
Szél Ágnes 2012

Tahin Gyula – Haraszty István 1992

Tóth József Füles – 1. Önarckép  2. Fejbenjárás, bal-jobb

Vida Zsuzsa – Szem

Újságcikk a 9. oldalon olvasható https://www.hegyvidekujsag.hu/download.php?docID=80033

Riport a Hegyvidék újságban 12. oldal  https://www.hegyvidekujsag.hu/download.php?docID=80110

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Minden ember egy csodálatraméltó, összehasonlíthatatlan lélek, de most hangsúlyosan egy olyan em-
ber hamvait helyezzük örök nyugalomra, aki egész életében azért küzdött, hogy saját magára hasonlít-
son: végletesen és végzetesen azonos legyen önmagával. Szinte ezzel a tudattal lépett a Földre. Szüle-
tésétől a haláláig verekedett azzal a világgal, amely erőszakosan és fondorlatosan akarta formálni öna-
zonosságát. Hősiesen harcolt, viaskodott, hogy megvédje magát, az igazát, azzal együtt a mások igazát,
mi több: a tiszta igazságot. A becsület ideáját. Minden erejét és szellemi képességét erre összpontosítot-
ta. Nomen est omen, a neve is erre kötelezte. Hadban járta élete első évtizedeit.

Úgy húsz évvel ezelőtt kért meg e búcsúztatóra. Már túl volt az aktív közéleti csatározásain, akkor kezd-
te teknő-szobrait tervezni, lobogott benne az élet. Pontosan tudta, hogy rátalált arra a szimbolikus tárgy-
ra, mintegy hídra, amely viharos múltját, tusakodó életét összeköti az Örökkévalósággal. Egy végső nagy
lendületet vett. Minden teknője ablakként nyílt a világra, gyötrelmes precizitással rendezgette és
építette bölcsőnyi koporsóját. Mindegyikben szenvedély és felismerés feszül-mozgolódik-nyugszik. Mun-
káiban a gazdag Mindenség eszenciája tükröződik.
Gyűlölte a sunyi, meghunyászkodó, gonosz és hamis embereket. Persze, mi sem szeretjük ezeket, de ő
meg sem tűrte maga körül. A tisztesség és az igazság kérlelhetetlen mérlegével ítélt az emberekről. Sa-
ját apja sem volt kivétel. Engesztelhetetlen ketrecharcos volt. Rúgott, harapott, magát sem kímélve
szenvedélyesen vitatkozott, az igazságért szó szerint tűzbe ment volna. A nagy politikai átalakulások
egy reménytelenül hazug pillanatában megállt, és azt mondta: „Ha volna értelme, ha ezzel figyelmezte-
tésül helyre tudnám billenteni a dolgokat, én akár fel is gyújtanám magam. De hogy egy kupac korom
legyek a semmiért, na, azt azért nem!”
Megérett benne a finom kín, amikor felmérve erejét és adottságait, indulatait szellemivé kellett alakítania.
A sorsszerű alkalom spirituális volt: hívás a megmerítkezésre, a megtisztulásra és az elemelkedésre;
szembesülni a megharcolt, megvert múlttal, az eltakaríthatatlan csatatérrel, és nyakába venni a világ
bűneit-nemességeit, önmaga gyötrelmeit. Pont ez a művészet katartikus szépsége, néha öldöklő figyel-
meztetése, máskor izgató ölelése.
A teknőkbe helyezett emlékek, mitológiai jelek, a hétköznapok dolgai mintegy átmosva-átértelmezve-
kibontva, játékos mélységükkel és filozófiájukkal őrt állnak életünk és az öröklét határán. Amilyen fe-
gyelmezetlen és lázadó katona volt a ráerőltetett diktatúrában, olyan intenzitással igyekezett helyrebil-
lenteni jelenünk romló világát, a szép és igaz életet.
Műveinek minden szegletében parázslik az igazságérzet, a szeretetéhség és a tudásvágy magocskájá-
ból nyíló harmónia, vívódó életének bölcs párlata. Gondolataiért keményen és következetesen megdol-
gozott. Minden motívumért, a kifejezés tisztaságáért elment a falig, a végletekig.
Két lábbal állt a földön, a napi hírekkel pörölt, örökké háborgott, veszekedett, indulatosan érvelt, nyaka-
san védte igazát, elszántan kardozott. Nem szeretett egyedül lenni, vitatkozni szeretett, olvasmányait,
tapasztalatait ütköztetni, találkozni, ismerkedni. Fekete ruháiban, mint egy holló, a lelkünk vállára telepe-
dett, belénk karmolt, meglegyintett, szárnyalt körülöttünk, de mindig visszatért. Hűséges barát volt. Sze-
retettel szurkált és csiklandozott. Nemigen simult, inkább ölelt. Indulatai lassan megnemesedtek, elméje
csillogott, érzékenysége és lényeglátása elkápráztatott. Mélyről indult, magasba jutott. Amikor ültünk a
konyhában és beszélgettünk, a háttérben mindig klasszikus zene szólt. Amikor Liliről, vagy Gergőről
kérdeztem, mindig elérzékenyült. Amikor lázasan csapongó beszélgetéseink, vitáink közben megakasz-
tottam, és azt mondtam: „– Na, most már beszéljünk a lényegről!” – mosolyogva felfortyant: „– Nem arról
beszélünk?!” „– Hát nem, a lényegről beszéljünk, az Istenről!” – Erre halkan és szelíden azt mondta: „–
Nincs mit beszélni Róla, egyelőre megfoghatatlan, de úgyis mindig itt van!”
Mert mindig, és egyre inkább ott volt, velünk és közöttünk. Ahogy mindannyian örökre együtt vagyunk a
teknőiben is. Sürgölődő életünk kivételes pillanataiban, ajándékként egymásba akadtunk. Egy csoda volt
ez az ember! Kikerülhetetlen társ, felelős apa és építő barát. Kérlelhetetlen szembesítő. Inspiráló volt
vele lenni. – Egy elnémult kő maradt a szívünkben.
Sorsát a teknőkben önmaga fölé emelte. Teljesítette feladatát. – Ég veled, Miklós. Még találkoznunk kell!

Füle Péter

   Dr. Prof. Prokopp Mária művészettörténész

Résztvevő művészek: Borza Teréz, Angyal Júlia, Aknay Tibor, Holló Katalin, Maczkó Erzsébet, Vida Zsuzsa, Károlyi András, Rainer Péter, Vizy László, Széchy Bea, Pálos Anna, Orient Enikő,  Szél Ágnes, Vörös Valéria, Szamos Iván

Újságcikk a HEGYVIDÉK újságban, a 7. oldalon – https://www.hegyvidekujsag.hu/download.php?docID=79349

„A REMÉNY az Ember éltetője, cselekedeteinek motorja!  A Reményt megelőzi a HIT, ami a remény alapja.

Az önzetlen,  a másik javát kereső szeretet  legyen minden tettünk és gondolatunk motorja! S ehhez az erőt csak Istentől kaphatjuk, aki szeretetből köztünk maradt a Kenyér és a bor színe alatt, az Eucharisztiában, hogy lelki táplálékunk legyen mindennap a Világ végéig. Az ember öröme akkor lesz teljes, ha Ővele és Őbenne élünk, ha Őáltala gondolkozunk és cselekszünk.!  Az idei 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus jelmondata: 

Minden forrásom Belőled fakad!  az ÉLET forrása, tehát, a Mindenható Isten!

Ezt az igazságot a MŰVÉSZET minden ága, a zene, az irodalom és a képzőművészet egyaránt, a teológia tudományánál közelebb tudja hozni az emberhez, mivel az érzelemre és az értelemre egyszerre hat. Mindezért nagy jelentőségű a képzőművészet szerepe a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus számára éppen úgy, mint az emberiség szellemi-vallási fejlődése számára általában. Valamennyi alkotásból Isten földöntúli Békéje, Fénye, Harmóniája, dinamikája és mély csendje árad.  Az Ember vágyait, álmait beteljesítő látomások, mint realitások jelennek meg a remekmívű esztétikai alkotásokon! „

Dr. Prof. Prokopp Mária művészettörténész

Résztvevő múvészek: Borza Teréz Angyal Júlia Holló Katalin Maczkó Erzsébet Donáth Lajos Kecskeméti Kálmán Németh Andrea Azbej Kristóf Vida Zsuzsa Károlyi András Rainer Péter Székács Zoltán Miroljuba Gendova Vizy László Széchy Bea Kádár Katalin Orient Enikő Kapolyi Márta Pató Károly Szabó Endre Ruttka Andrea Mihályfy Anna Tóth József Füles Szamos Iván

Több kiállított mű létrejöttét a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.

https://www.hegyvidek.hu/aktualis/hirek/itthon-var-nyar?fbclid=IwAR198dJH_cB7fy098TjMIYM-Nbh8abi-qZdbic95SvcUHMoLtsUzfU6-lFo

https://www.hegyvidekujsag.hu/download.php?docID=79111 – cikk a 9. oldalon látható, olvasható